A …But Seriously 1989 végén jelent meg, és jól érzékelhetően komorabb, társadalomkritikusabb hangvételt ütött meg, mint Collins korábbi, könnyedebb munkái. Zeneileg azonban a lemez megőrizte a Collins védjegyévé vált pop-rock hangzását, amelyekkel soul- és R&B-elemekkel is gazdagodtak.
Az album olyan témákhoz nyúlt, mint a hajléktalanság, a politikai feszültségek, a személyes felelősség és az emberi kapcsolatok törékenysége. Nem véletlen, hogy a szociálisan érzékeny zenei anyag, a …But Seriously dalai közül többet, máig a korszak meghatározó felvételeiként tartanak számon.

Az „Another Day in Paradise” például, a hajléktalanok sorsára irányította a figyelmet, és amellett, hogy kereskedelmi siker lett, társadalmi üzenetként is hatalmasat szólt. A …But Seriously-nek még olyan slágereket köszönhetünk, mint az „I Wish It Would Rain Down”, amely Eric Clapton gitárjátékával vált emlékezetessé, valamint a „Something Happened on the Way to Heaven”, amelyet egyben az album egyik legenergikusabb felvételeként tartanak számon, vagy az album záródala, az erőteljes „That’s Just the Way It Is”, amely szintén politikai és társadalmi feszültségekre irányítja a figyelmet.

A társadalom érzékenyítését célzó felvételek mellett, a …But Seriously dalai között helyet kaptak intimebb, személyesebb hangvételű szerzemények is, mint a „Do You Remember?” vagy a „All of My Life”, amelyekkiemelték Collins érzelmes előadásmódját és dalszerzői tehetségét. Az album záródala, a „That’s Just the Way It Is” pedig politikai és társadalmi feszültségeket érint, visszafogott, mégis erőteljes hangulatával méltó lezárást adva a lemeznek.

A …But Seriously-t ma Phil Collins egyik legfontosabb és legnagyobb hatású szólóalbumaként tartják számon. A zenei anyag többek között azzal írta be magát a poptörténelembe, hogy bebizonyította: a mainstream popzene nyelvén is fel lehet hívni a figyelmet komoly társadalmi kérdésekre – úgy, hogy az üzenet a daloknak köszönhetően milliókhoz jusson el világszerte.

Fotó:  Ian Dickson/Redferns/Getty Images