Őze Lajos Szentesen született 1935. április 27-én egy nagyon szegény családban. Alkalmi munkás apja hentesként kezdte, s uránbányászként fejezte be életét, anyja a helyi állami gazdaságban volt szakácsnő, majd gyermeknevelő, cseléd, mindenes. Őzének szülei válása után nem volt jó sora, tízévesen nevelőanyához került, aki gyakran megverte, ekkor kezdett el dadogni. Beszédhibája miatt sem játszótársai, sem barátai nem akadtak, magányos gyerekként az olvasásba menekült.

A növénytermesztő szakmunkásképzőben szerencséjére akadt egy nagyszerű tanár, aki a szünetben feleltette, hogy a többiek ne nevessék ki. Végül sikerült legyőznie dadogását hangos olvasással, versek és rímek kitartó gyakorlásával. 1952-ben bejutott a Színművészeti Főiskolára, ahol Gellért Endre vezette a főtanszakot. A kiváló színészpedagógus felfigyelt tehetségére, s délutánonként külön is foglalkozott vele. Szakmai gyakorlatát a Nemzeti Színházban folytatta, ahol Major Tamás igazgató marasztalta, szerződtette volna, de ő inkább a vidéki tanulóévekhez ragaszkodott.

A diploma megszerzése után pályáját karakterszerepekkel a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte 1956-ban. Kollégái már akkor Lajos bátyámnak, Lajos bácsinak szólították, talán mert komolyabbnak, érettebbnek nézett ki életkoránál. 1959-ben a Nemzeti Színház tagja lett, s haláláig hűséges maradt az ország első színházához. Zömmel csak mellékszerepeket játszott, de már nagy egyéniségként kezdték emlegetni. Átlagos termetű és külsejű volt, de mégis mindig rá kellett figyelni, amikor belépett a színpadra. Intenzíven volt jelen minden szituációban, még néma ottléte is hangsúlyos volt. Klasszikus és mai darabok vezető karakterfiguráit, a drámairodalom sok-sok ellentmondásos alakját formálta meg a Nemzetiben és a gyulai nyári játékokon, amelynek állandó színésze volt.

Az 1960-as évek végére beérett, nagy művész lett, markáns színészi egyénisége, fanyar humora vígjátékokban és szatírákban kiválóan érvényesült, de drámai szerepeit is rendkívüli hitelességgel, mély átéléssel formálta meg. Tehetségének sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Bánk bánban Tiborcot és Biberachot egyaránt játszotta. Különösen emlékezetes a Shakespeare-darabokban, továbbá a Csongor és Tündében, A szecsuáni jólélekben és az Éjjeli menedékhelyben nyújtott alakítása. Jelentősen hozzájárult a kortárs magyar írók – Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Sánta Ferenc, Örkény István – műveinek színpadi sikeréhez. Utoljára a Nemzeti színpadán Dürrenmatt A fizikusok című komédiájában Möbius professzor szerepében, és 1984 nyarán a gyulai Várszínházban Módos Péter És itt a földön is című darabjában lépett fel.

Filmen már főiskolás korában szerepelt (Egy pikoló világos), ezt számos karakter- és főszerep követte. Több mint 60 játék- és tévéfilmben játszott, legalább 60 hangjátékban szerepelt, alakításai legendásak a magyar filmtörténet korszakos alkotásaiban (Szegénylegények, 20 óra, Hideg napok, Egy óra múlva itt vagyok, Megáll az idő, Te rongyos élet). A mára kultuszfilmmé vált, Bacsó Péter 1969-es A tanú című szatírájában Virág (Árpád) elvtársat keltette életre, a filmben elhangzó mondatai szállóigévé váltak: “…a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, “Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!” Az 50-es években játszódó filmvígjátékot azonnal betiltották, és csak 1979-ben került a mozikba, digitális változatát 2018-ban vetítették, majd előkerült az eredeti cenzúrázatlan változat is, amely a 2019-es cannes-i fesztiválon is szerepelt.

A színészlegenda 1976-ban Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében Gyuricza órást formálta meg. Már halálos betegen vállalta el Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című filmjének egyik szerepét, s a forgatási időszak alatt halt meg. (Jeleneteit végül Jordán Tamással újraforgatták.)

„Félig semmit sem szabad csinálni” – ez a mottó kísérte végig küzdelmeit és sikereit, egész színészi pályáját.

Őze Lajos pályája, élete tele volt töréssel, újraindulással, alkoholmámorba meneküléssel, amelyben a korán diagnosztizált súlyos kór, a fájdalmak és a halál közelségének tudata döntő szerepet játszott. Az 1960-as évektől depresszió gyötörte az érzékeny lelkületű, sérülékeny színészt, befelé forduló volt, csak szerepeiben tárulkozott ki. A tizenöt évig húzódó rákbetegség után 49 éves korában, 1984. október 21-én Budapesten hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.

1970-ben Jászai Mari- és Farkas–Ratkó-díjat kapott ( utóbbit 1884-2000 között a Pesti Magyar Színház és a Nemzeti Színház színészeinek adták át), 1975-ben érdemes művész, 1984-ben kiváló művész lett, 1983-ban a Színikritikusok Díjával ismerték el, a Kossuth-díjjal csak jóval halála után, 1990-ben tüntették ki.

A Gyulai Várszínház 1988-ban kitüntetést alapított emlékére, Budapesten művészeti iskola viseli nevét. Harmadik feleségétől, Thoma Ildikótól két fia született: Gábor operatőr, Áron Jászai Mari-díjas színész. A budai Naphegy tabáni lejtőjén egy 2009-ben állított emlékkő és egy pad emlékeztet arra a helyre, ahol gyakorta tanulta szerepeit. 2016-ban emlékkiállítást nyitottak tiszteletére Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban Bóvlit nem árulok címmel. A szentesi Koszta József Múzeum ápolja hagyatékát, és 2022-ben dokumentumfilmet is készített róla. Tavaly szülővárosában megnyílt az Őze Lajos Emlékház, ahol állandó tárlat mutatja be a magát előszeretettel “színjátékosnak” nevező művész életét, pályáját, és felidézi egyik legemlékezetesebb alakítását, Virág elvtárs szobáját ugyanis hajszálpontosan rekonstruálták.

Fotó: Keleti Éva/MTVA Sajtó- és Fotóarchívum