Az idők folyamán a távolság mérésére számos mértékegység szolgált, a legtöbb egy-egy testrész (hüvelyk, könyök, láb, arasz) hosszán alapult, illetve ennek többszöröse volt. Ez persze számos problémát vetett fel, hiszen például helytől függően más volt a láb, a könyök vagy a mérföld hossza, bonyolult volt az átváltásuk (például Magyarországon négy hüvelyk egy markot, három marok egy lábat tett ki). Praktikus megoldásként a korban legtartósabb anyagból, vasból készültek „etalonok”, de ezeknek sok hasznát nem lehetett venni, mert elvesztek, ellopták őket vagy egyszerűen eltörtek, elrozsdásodtak. Az egységesítéssel Nagy Károly frank császártól kezdve több uralkodó is megpróbálkozott, de egyikük sem járt sikerrel. A 16. századtól tudósok is javasolták az áttérést az átlátható tízes alapú mértékrendszerre, az ingaórát feltaláló holland Christiaan Huygens például 1656-ban a másodpercinga hosszát javasolta alapegységnek, de erről kiderült, hogy helyről helyre változó érték. Nagyobb sikerrel kecsegtetett az a közelítés, amely az új egységet egy állandó méretű természeti képződményhez, a Földhöz akarta kötni.

A francia forradalom idején, amikor igyekeztek minden régit eltörölni, még a naptárat is megváltoztatták, a vidékenként változó mértékegységeket is megszüntették. A Francia Tudományos Akadémia 1790-ben kapott megbízást, hogy dolgozzon ki egy jobb rendszert és határozzon meg egy mindenki számára megfelelő mértékegységet. A tudományos testület által kiküldött öttagú bizottság alapegységnek a Föld Párizson áthaladó délkörén az Északi-sark és az Egyenlítő közötti távolság tízmilliomod részét javasolta (délkörnek vagy meridiánnak nevezzük a Föld felszíne mentén az egyik pólustól a másikig tartó félkört). Jean-Baptiste Delambre és Pierre Méchain csillagászok hatévi fáradságos munkával megmérték a Dunkerque és Barcelona közötti délkörszakasz hosszát, amiből ki tudták számolni a meridián teljes hosszúságát, majd ennek egynegyedét, az Északi-sark és az Egyenlítő közötti távolságot is. A mértékegység a latin „metrum” (mérték) szó után a méter nevet kapta, és az összes többi metrikus egységet ebből vezették le.

A Konvent már 1795. április 7-én (a forradalmi időszámítás szerint III. év germinal 18-án) törvényt hozott a méter használatáról, jóllehet annak pontos hosszát csak 1798-ra sikerült meghatározni. Ugyanez a törvény rendelkezett a gramm mint a tömeg és a liter mint a térfogat mértékegységének elfogadásáról is. A kivégzett XVI. Lajos király ékszerésze, Marc-Étienne Janety által finomított platinából elkészített kilogramm- és méteretalonokat 1799. december 10-én egy újabb törvényben a francia mérőeszközök hivatalos szabványává tették meg, és a nemzeti levéltárban helyezték letétbe. Az „ősméterről” aztán később kiderült, hogy nagyon kis mértékben eltér a pontos eredménytől, és az is bebizonyosodott, hogy a Föld délkörei is eltérő hosszúságúak, ezért méternek az elkészült rudat nevezték el. A méterrúd 1889-ig maradt nemzeti etalon, ekkor a szerepét átvette a platina-irídium ötvözetből készült nemzetközi mértékminta, amelyet a Párizs melletti Sèvres-ben, a Breteuil Pavilonban őriztek. (Az új – 10 százalékban irídiumot tartalmazó – platinaetalonokat 1889. szeptember 24-én Párizsban, az első általános súly- és mértékügyi konferencián fogadták el és sorsolással osztották ki, Magyarország a 14. számú méteretalont kapta.

Az emberek gyanakvással fogadták az újítást, ragaszkodtak hagyományaikhoz, ezért Napóleon 1812-ben újra engedélyezte a régi mértékegységeket, a méter kizárólagos használatáról csak 1837-ben hoztak törvényt, amely 1840-ben lépett hatályba. 1875. május 20-án Párizsban 17 ország (köztük az Osztrák–Magyar Monarchia) a méteregyezmény aláírásával vállalta a méterrendszer bevezetését, és elhatározta a rendszer kialakításának koordinációját ellátó nemzetközi méréstudományi intézet felállítását. Az egyezményt 1921-ben felülvizsgálták, és 1960 óta SI-mértékegységrendszernek (Systéme International d’Unités – Mértékegységek Nemzetközi Rendszere) nevezik. A méter meghatározásának új módját, a „fényre szabott” métert 1965-ben Bay Zoltán fizikus javasolta, ennek alapján fogadták el 1983-ban a jelenleg is érvényes definíciót: egy méter a fény által vákuumban 1/299 792 458 másodperc alatt megtett út hossza.

Fotó: Pexels/jaralol