Hol legyen a második állandó budapesti híd? A Lánchíd elviselhetetlenné váló túlterheltsége okán ez a kérdés már az 1860-as évek óta foglalkoztatta a magyar főváros közvéleményét. Hosszas mérlegelést követően a választás a Margit-szigettől délre elterülő, városszéli területre esett.

Az új híd építését az Országgyűlés a tervezett nagykörúti beruházások fontos elemeként fogadta el, de az átkelő elhelyezkedése már ekkor is komoly vitákat szült. Sokan elhibázott elképzelésnek tartották, hogy az ekkoriban a fővárosi lakosság vágyott kikapcsolódási helyének számító Margit-sziget mellé állandó hidat építsenek.

A szkeptikus hangok ellenére az 1870-es évek elején kiírták a nemzetközi tervpályázatot, melyet a francia mérnök, Ernest Goüin és irodája nyert meg. A győztes tervet utólag több ponton is módosítani kellett, mert a Margit-sziget partvonalának rendezése miatt az eredetileg ötnyílásosnak tervezett szerkezethez végül eggyel több pillérre volt szükség.

A francia kivitelező szerencsére meglehetősen rugalmasan állt koncepciója megvalósításához: az építési munkálatok megkezdése előtt alig pár hónappal még az sem volt eldöntött, hogy pontosan milyen széles legyen az útpálya. A kormány végül a szélesebb híd mellett döntött, így a fakockákból álló útburkolattal fedett átkelőre a körúti lóvasút – majd később a villamos – sínpályája is felfért.

A munkálatok 1872 nyarán kezdődtek meg, és majdnem négy teljes éven át tartottak. Az ünnepélyes átadásra 1876. április 30-án került sor. Az eredetileg kék színben pompázó, összesen több mint 607 méter hosszú és 16,9 méter széles híd különleges vonalvezetése az egész világon kuriózumnak számít: tengelye a megerősített középpillérnél kb. 30 fokos szögben megtörik.

A közhiedelemmel ellentétben az enyhe kanyarulatra, nem a Margit-szigetre kivezető harmadik hídszárny, hanem a Duna sodrása miatt volt szükség. Ugyanis biztonsági megfontolásból a pilléreknek a sodrás irányának megfelelően kellett állniuk, hogy a lelhető legkisebb ellenállást fejtsék ki a folyóban áramló víztömegre. Emellett már csak grátisz, hogy a megtört tengelyű híd közepe egyben kiváló lehetőséget kínált egy a Margit-szigetre leágazó szárnyhíd csatlakozásához.

Az említett hídszárny megépítésére az átkelő felavatását követően még több mint 20 évet kellett várni. A Margit-szigeti lehajtó átadására csak az ezredfordulót követően került sor, építése már a francia mérnökök bevonása nélkül, tisztán hazai mesterek munkájával készült, de stílusában szorosan igazodott a meglévő szerkezethez.

Ezzel a felfrissülni vágyó fővárosi polgárság legnagyobb örömére létrejött a – már a híd megépítésének eredeti céljai közt is szereplő – kapcsolat a Margit-szigettel. A túlzott igénybevételnek kitett Lánchíd viszont már korábban fellélegezhetett: a Margit híd mellett 1896-tól egy másik átkelő, az időközben befejezett Ferenc József, ma Szabadság híd is segítette a növekvő fővárosi forgalom kiszolgálását.

Fotó: Getty Images