Bár ő maga előszeretettel terjesztette, hogy az amerikai függetlenség napján látta meg a napvilágot, valójában egy hónappal később, 1901. augusztus 4-én született New Orleansban. Nagyapja még rabszolga volt, apja korán elhagyta családját, ezért gyermekkora mérhetetlen szegénységben telt. Tinédzser anyja prostitúcióra kényszerült, hogy enni adhasson gyerekeinek, így jobbára nagyanyja és a szomszédban lakó litván zsidó bevándorlók nevelték. Nekik köszönhette azt is, hogy öt dollárért megvehette első hangszerét, egy kornettet, amely egy trombitához hasonló, de annál lágyabb hangú rézfúvós zeneszerszám.

Tízévesen ott kellett hagynia az iskolát, hogy alkalmi munkákból segíthesse családját. 1912 szilveszterén apja fegyverével durrogtatott az utcán, ezért letartóztatták és javítóintézetbe küldték. Itt kezdett komolyabban kornetten játszani, és hamarosan az intézmény zenekarának vezetője lett. Szabadulása után volt újságárus és szénkihordó, de „piszkos munkái” közé sorolta azt is, amikor tingli-tangli zenét játszott a helyi vöröslámpás negyedben.
A tehetséges fiút a híres helyi trombitás és zenekarvezető, King Oliver vette pártfogásába, így felhagyhatott a kétkezi munkával.Ekkoriban ragadt rá a Satchmo becenév is, amely az angol „satchel mouth”, azaz „zacskópofa” kifejezésből származik, mert Louis játék közben hatalmasra fújta fel az arcát.

1922-ben követte Olivert és zenekarát Chicagóba. Egy évvel később az együttes tagjaként készítette első lemezfelvételét, az együttes zongoristáját, Lil Hardint pedig feleségül is vette. Armstrong egyébként összesen négyszer nősült, de házasságaiból gyermeke nem született.

Felesége nógatására 1924-ben Fletcher Henderson együttesébe igazolt át, majd hamarosan önállósította magát: a kornettről áttért a trombitára, s huszonöt évesen már a hangszer királyaként emlegették. Számos együttesben fordult meg, mindenki által kedvelt zenésztárs volt, szólói, improvizációi lenyűgözték a közönséget. Improvizatív, szaggatott, a szótagokat és szavakat értelem nélkül összefűző, a hangszereket utánzó, scat-stílusú éneklése szintén forradalminak számított.

Azt mondták róla, hogy a hangszerét úgy használta, mint az énekes a hangját, a hangját pedig úgy, mint egy hangszert.

Ő volt az első afroamerikai előadó, aki hollywoodi sikerfilmben szerepelt, és szintén első, akinek önálló rádióműsora volt. Övé az a kétes dicsőség is, hogy 1930-ban az egyik első hírességként tartóztatták le kábítószer-birtoklás miatt.

A harmincas években lett igazán nagy csillag, saját együttesei mellett több big band szólistájaként is turnézott. Jól menő énekeseket, énekesnőket kísért, köztük Bessie Smith-t, a blues császárnőjét, Ella Fitzgeralddal közösen pedig három felejthetetlen lemezt is készített. A swingkorszak alkonyán, a negyvenes években feloszlatta zenekarát és egy kis együttessel járta a világot.

A hidegháború éveiben Amerika jószolgálati nagykövetének számított, turnéit a külügyminisztérium is támogatta, így több barátot szerzett hazájának, mint a hivatásos diplomaták. Népszerűségére jellemző, hogy amikor 1960-ban fellépett a polgárháború dúlta kongói Katangában, a szembenálló felek aznapra tűzszünetet kötöttek, hogy mindenki láthassa az „aranytrombitást”. Magyarországon is járt: 1965-ben a Népstadionban adott teltházas koncertet.

Satchmót sokan bírálták, amiért talán túlságosan is sokoldalúnak bizonyult, zenéje pedig túllépett a dzsessz határain:  populáris dallamokat is felvett repertoárjába, sőt időnként ezek váltak uralkodóvá.

Emlékezetes volt belépője a Hello, Dolly! című filmben, a dal 1964-ben még a népszerűsége csúcsán lévő Beatlest is maga mögé utasította a slágerlistán, így a 63 éves Armstrong az akkori legidősebb listavezető előadó lett.

What A Wonderful World című sikerszáma 1967-es megjelenésekor Angliában szintén listavezető lett, bár Amerikában nem keltett különösebb visszhangot – állítólag a dalt kiadó ABC Records vezetője nem kedvelte Satchmót és megtiltotta a szám népszerűsítését. A sláger csak két évtizeddel később indult újra világhódító útra, amikor felcsendült az 1987-es Jó reggelt, Vietnam! című filmben.

Fekete zenésztársai közül többen szemére vetették, hogy nem emeli fel hangját a szegregáció ellen, sőt olyanok is akadtak, akik „Tamás bátyának” nevezték. 1957-ben karrierjét kockáztatva mégis felszólalt az Arkansas állambeli Little Rockban kialakult iskolai szegregációs helyzet miatt. Eisenhower elnököt is bíráló nyilatkozata óriási visszhangot keltett, az elnök a közvélemény nyomására végül a hadsereg odavezénylésével rendszabályozta meg a helyi hatóságokat.

Armstrong egészsége az 1960-as évek végén megromlott, de ő ennek ellenére is tovább koncertezett, utoljára 1971 tavaszán lépett fel nyilvánosan. Ugyanezen év július 6-án New Yorkban halt meg szívrohamban, álmában érte a halál.

Öt évtizedes pályafutása során számos elismerést kapott. 1965-ben elnyerte a legjobb férfi énekesnek járó Grammy-díjat a Hello, Dolly! című slágeréért. 1972-ben pedig posztumusz Grammy életműdíjjal tüntették ki. Tizenkét felvétele bekerült a Grammy Hírességek Csarnokába, 1928-as West End Blues című felvétele pedig a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. A felvételt az első saját neve alatt jegyzett zenekarával, a Louis Armstrong and His Hot Five-val rögzítették.

Népszerűsége ma is töretlen, születésének 100. évfordulóján róla nevezték el New Orleans repülőterét, az amerikai posta bélyeget adott ki arcképével, New York-i otthona ma múzeum. Felvételeinek száma több ezerre tehető, még ma is folyamatosan jelennek meg válogatásai, hatása pedig felmérhetetlen a dzsessz műfajára.

Ahogy egyik nagy pályatársa, Dizzy Gillespie is mondta, hogy „ha ő nem lett volna, közülünk sem lett volna senki.”

Fotó: David Redfern/Redferns/Getty Images