Roy Kelton Orbison 1936. április 23-án született a texasi Vernon városában. Már tinédzserként a zene felé fordult, a country hagyományok és a korai rockabilly hatására. Első felvételei az 1950-es évek végén készültek, első komolyabb sikere pedig az “Ooby Dooby” című kislemez volt még zenekarával, a Roy Orbison and Teen Kings-szel .

Az igazi áttörést a hatvanas évek eleje hozta meg olyan emlékezetes slágerekkel, mint az “Only the Lonely”, a “Crying”, az “In Dreams” és az “Oh, Pretty Woman”. Ezek a dalok a korszakhoz képest szokatlan dramaturgiájukkal és komplex zenei felépítésükkel tűntek ki.

„Orbison zenéjét a gazdagon kidolgozott, szinte operai hangszerelés jellemezte, amely a drámai vokális kifejezésmódot a popzene ritmusával és dinamizmusával ötvözte. Romantikus, kifinomult dalai inkább az elmélyülést és a belső érzelmi világ feltárását szolgálták, mintsem a felszabadult szórakozást. Ezzel jelentősen kitágította a popslágerek érzelmi és szerkezeti határait, és egy introspektívebb, történetmesélőbb irányba vitte azt” – emeli ki a Nashville Songwriters Hall of Fame.

Különleges helyet foglalt el kortársai között széles hangterjedelmével és azzal a képességével, hogy rövid popdalokban is drámai csúcspontokat tudott felépíteni. Az AllMusic „a rockzene korai korszakának olyan előadójaként” írja le, akinek szinte operai hangja és érzelmileg túlfűtött dalai egy egész generációra hatással voltak.

Mára előadásmódja is ikonikussá vált: a színpadon gyakran mozdulatlanul állt, feketébe öltözve, napszemüvegben. Ez sokakban azt a benyomást keltette, hogy visszahúzódó, sőt, akár vak, valójában azonban mindez   tudatos művészi döntés volt a részéről, amely titokzatos színpadi karakterének részévé vált. Orbison később úgy fogalmazott: senki nem írta elő vagy javasolta számára ezt a stílust, egyszerűen hagyta, hogy természetesen alakuljon ki.

Az 1970-es évek visszafogottabb időszaka után a nyolcvanas évek végén újra reflektorfénybe került. Tagja lett a Traveling Wilburys formációnak, olyan zenészek mellett, mint George Harrison, Bob Dylan, Tom Petty és Jeff Lynne. Ez az időszak visszaállította nemzetközi hírnevét, és ismét a popzene élvonalába emelte.

Egy évvel halála után, 1989-ben posztumusz beválasztották a Dalszerző Hírsségek Csarnoka tagjai közé, ahol a 20. század egyik legjelentősebb pop- és rockdalszerzőjeként méltatták.

Hatása a mai napig érezhető: a Rolling Stone magazin szerint vokális stílusa és érzelmi intenzitása olyan előadókra hatott, mint Bruce Springsteen, Elvis Presley vagy Chris Isaak, valamint a The Beatles tagjaira is, akik nyíltan elismerték inspiráló szerepét.

Kulturális jelentősége halála után is tovább erősödött: az “Oh, Pretty Woman” újabb népszerűségi hullámot élt meg, amikor felcsendült az 1990-es Pretty Woman című filmben. Ez tovább erősítette Orbison státuszát, mint olyan előadóét, akinek zenéje túllép saját korán, és a mai napig élő része a popkultúrának.

Fotó: Goedefroit Music/Getty Images